Posted in

135 éves a súlyemelő VB. – magyar résztvevő is volt a kezdeteknél

1891. március 28-a — egy nap, amelyet a súlyemelés történetírásával foglalkozók ma már gyakran így jelölnek: a súlyemelő világbajnokságok születésnapja. Nem pompás stadion, nem olimpiai díszlet: a londoni Monica kávéház (Monica International Hall) húsvéti fesztiváljának közönsége előtt zajlott az első olyan nemzetközi súlyemelő megmérettetés, amelyben ott volt a korszak legkülönbözőbb közel-keleti és kontinentális figuráinak egy része — és amelyről a Nemzetközi Súlyemelő Szövetség (IWF) a XX. század végén visszamenőleg úgy döntött, hogy a sorozat korai világbajnokságai közé sorolja. Ebben a kezdetben látszólag szerény eseményben rajzolódott ki az a technikai és szervezeti változás, amely végül a mai, súlyemelő rúddal végzett olimpiai súlyemelést kialakította. Az első porondon, egyetlen magyarként, Szalay József is megjelent, annak a történetnek a részeként, amelyet érdemes újraolvasnunk és újrafogalmaznunk.

Londoni húsvét: a divatból versenyeztetés

A 1890-es évek eleje Londonról szólt: a brit főváros nem csupán az ipari és politikai világ központja volt, hanem a modern sport egyik fő színtere is. Eugen Sandow látványos erőbemutatói 1889-ben robbantották fel a közönség szenvedélyét, és az újonnan születő súlyemelés hamar nemzetközi vetélkedővé vált. Sir John Astley és Lord Lonsdale mécsesei mellett a Monica International Hallban megrendezett húsvéti seregszemlének is az volt a célja, hogy Anglia válaszoljon a kontinens profi és amatőr erős embereinek kihívására. A program eleve ambiciózusnak ígérkezett: kezdetben tíz gyakorlatot terveztek, a műsorban szerepelt az egykezes „dumbbell-emelés”, a „stone” (kő) és a súlyemelő rúddal végzett „barbell” gyakorlatok elegye, de a (cath as cath can) birkózás és egyéb erőbemutatók is. A gyakorlatok és a szabályok azonban ott, a verseny hetében is változtak — és ez a változás azonban végérvényesen kijelölte a sportág későbbi irányát.

A legfontosabb újdonság: a dumbbell-versenyeket (az egykezes kézi és „füles” súlyzókra épülő, ismétléses feladatokat) külön napra tették (március 28.), míg a „súlyemelő” versenyszámok egy másik napot kaptak, és feltűnően előtérbe került a „hosszú rúd” — a barbell — használata. Ezzel megszületett az a terminológiai és gyakorlati elkülönülés, amelyet ma a modern súlyemelés alapjának tekintünk: a súlyzórúd versenyen történő használata technikai egységességet teremtett. A londoni zsűri és a közönség azonban nem csak az eszközökön vitatkozott; a „jobb stílus” eszménye is előtérbe került: a versenyt nem csak a megtett súly határozta meg, hanem az is, ahogyan a mozdulatot végrehajtották.

A verseny napja és a mezőny

A március 28-i súlyemelő tornán nyolc nevezés volt, ám egy amerikai versenyző sérülése miatt a mezőny végül hétre apadt. A korabeli tudósítások és a későbbi összegzések — míg bizonyos részletekben ellentmondanak egymásnak — mégis egyértelmű képet adnak: a mezőnyben megjelent Lawrence Edward Levy (Anglia), Giacomo Zafarana (Olaszország), Arthur François (Belgium), Oscar Pfaun, Friedrich Wehlau, Michael Brunhuber (Németország) és a magyar Szalay József. A zsűri végül Levy-t hirdette ki győztesnek; Zafarana és François végzett még a dobogón. Az eseményről készült különböző sajtóbeszámolók néhol eltérően rögzítik az egyes gyakorlatok számát és az ismétlésszámokat — egyes tudósítások hét gyakorlatot, mások nyolcat adnak meg —, de abban megegyeznek, hogy a londoni verseny fontos próbaköve volt a modern súlyemelő versenyrendszer kialakulásának.

Szalay József: a magyar, aki végül Londonban vetette meg a lábát

Amikor a hazai a centenárium közeledtével a magyar sportsajtó felidézte az 1891-es eseményt, Szalay József neve is felbukkant — nem mint győztes, hanem mint egy fontos, ám hosszú ideig alulértékelt alak. A kutatásokból és a nemzetközi levéltári feltárásokból ma egy gazdagabb, árnyaltabb kép áll össze róla. Szalay József 1861-ben, Bácsszentivánon (ma Prigrevica, Szerbia) született; fiatalon Németországban találkozott a testedzés kultúrájával, majd 1885-ben Londonba költözött. 1887-ben borbélyüzletet nyitott Londonban, és annak alagsorában az egyik korai, nyilvános súlyemelő- és testkultúra-termet működtette. Innen indult el a tanítványainak sportpályafutása is: a források szerint olyanok atléták kerültek ki műhelyéből, mint Launceston Elliot, aki később az 1896-os athéni olimpia brit győztese, a britek első olimpiai bajnoka lett.

Szalay szerepe több síkon értelmezhető. Egyfelől jelenléte a londoni versenyen — egyetlen magyarként — világosan jelzi azt, hogy a magyar testkultúra nem csupán lokális jelenség volt, hanem áthajlott az angol világba is. Másfelől Szalay aktív szakmai és szervezői tevékenységet fejtett ki: 1900-ben alakult meg a British Amateur Weight Lifters Association (BAWLA), és a brit súlyemelés alapítói, edzői, mesterei között a kutatások a magyar mestert is említik „a brit súlyemelés atyjaként”, ahogy a modern angol szakirodalom olykor nevezi. A pontosan megfogalmazott szervezői szerep és a „alapító” titulusa körül a levéltári források némi óvatosságot parancsolnak, de jól látszik viszont, hogy Szalay tevékenysége nélkülözhetetlen volt abban a szellemi és gyakorlati környezetben, amely a brit súlyemelés korai intézményesülését előkészítette.

A visszamenőleges elismerés és a történeti jelentés

Érdekes, hogy az 1891-es viadal „világbajnoki” státusza csupán néhány évtizeddel később vált vitatottá, és a teljes helyzet tisztázása csak a XX. század végén történt meg. Az IWF történeti kutatásai — amelyekben Gottfried Schödl és mások munkája is döntő szerepet játszott — 1989-ben három korai világbajnokságot (London 1891, Milánó 1899, Bécs 1910) „újra felfedeztek”, és ezeket „visszaemelték” a hivatalos sportági világbajnokságok közé. Ez a döntés nem pusztán formai konzekvencia: azt is jelenti, hogy a sport történetírása képes visszanyúlni, korrekciókat végrehajtani és az eseményeket újraolvasni annak fényében, hogyan alakult ki a mai versenyformátum. A londoni esemény különös értéke abban rejlik, hogy a szabályok és eszközhasználat tekintetében itt mutatkozott meg az a váltás, amely később meghatározó lett a sportág egészében világszerte.

Konklúzió: miért fontos ez nekünk ma?

A történet nem egyszerűen nosztalgikus adalék a sportágunk múltjához. A londoni esemény és Szalay alakja együtt emlékeztetnek bennünket arra, hogy a sport fejlődése mindig társadalmi, gazdasági és kulturális összefüggésekben zajlik. A „mutatványból” versennyé válás, a show-elemek és a szabályok letisztulása, összehangolása, valamint a szervezetek és intézmények kialakulása mind olyan összetett folyamatok, amelyeknél a kis, helyi kezdeményezések — egy „bácskai emigráns” alagsori terme Londonban — éppúgy szerepet játszhattak, mint a nagy bajnoki arénák. A magyar Szalay József alakja, aki Bácsszentivánról, a frankfurti kitérőn át, Londonba érkezve alakította életét és hivatását, maga is történelmi jelképpé válhat: tanúbizonyság arról, hogy a magyar sport a sporttörténet nemzetközi hálózataiban is megkerülhetetlen szereplőket adott a nemzetközi sportkultúrának.

Zárásként: az 1891. március 28-i londoni viadal nem egyszerű korabeli erőpróba volt, hanem a modern súlyemelés megszületésének pillanata — itt vált a „mutatvány” igazi versennyé, a látvány szakmává, és a „barbell” valamint a „jobb stílus” előtérbe helyezésével kialakult az a rendezett, nemzetközi szabályrendszer, amely ma is meghatározza a sportágat. Különös jelentősége, hogy a porondon egyetlen magyarként Szalay József is ott állt, jelezve a magyar súlyemelés korai nemzetközi jelenlétét; emlékét és a kezdetek vállalt örökségét kötelességünk ápolni és megőrizni.

Legyen hát ez a nap emlékeztető: tiszteljük a kezdetet, becsüljük a korai úttörőket — a győztest ugyanúgy, mint a háttérmunkásokat —, és adjuk tovább a történetet a következő generációknak.  Az első súlyemelő világbajnokság öröksége nem pusztán rekordokban, kilókban mérhető: abban áll, hogy megmutatta, miként lehet a testi erőt tudományos, szervezett és közösségépítő erővé alakítani.

Boldog születésnapot a 135 éves súlyemelő világbajnokságnak!

Források és ajánlott irodalom:
Gherardo Bonini, London: The Cradle of Modern Weightlifting, The Sports Historian 21 (2001) — részletes elemzés az 1891-es eseményről és a modern súlyemelés kialakulásáról.

Boskovics Jenő, Százéves a súlyemelő világbajnokság, Nemzeti Sport (1991) — centenáriumi megemlékezés, a magyar vonatkozásokkal.

Nagy Ákos — Falatovics Ádám — Conor Hefernan, „A brit súlyemelés elfeledett magyar atyja: Szalay József” — kongresszusi absztrakt, új kutatási eredményekkel Szalay életéről és tevékenységéről.

Szerző: Nagy Ákos, MSSZ